Az X190-es esemény

| 2012. január 30. 17:40 | Frissítve:

Milyen rövid-, és hosszú távú következményei lennének, ha telibe találná a Földet egy X-osztályú napkitörés? Részletes elemzésünk.

Előszó

1989-et írunk. Szinte senki nem hallott még internetről, kézben hordozható mobiltelefonról, vagy éppen GPS-navigációs rendszerekről, így nem is nagyon hiányoznának senkinek, ha egyszer csak működésképtelenné válnának.

Március 9-én egy masszív koronakitörés során a Nap plazmát és milliárdnyi apró, töltött részecskét lövell ki a Föld felé, amelyek március 13-án el is érik bolygónkat. Olyan heves sarki fény lángol fel az Egyesült Államok északi részén, hogy sokan pánikba esnek, egy esetleges szovjet, ballisztikus rakétákkal indított atomtámadás első csapásának vélve azt.

Kanadában, Quebecben drámai események sora veszi kezdetét, amelyek során mindössze 90 másodperc alatt összeomlik a teljes elektromos hálózat, 6 millió kétségbeesett és az események előtt értetlenül álló embert hagyva magára a hidegben és a sötétben. Hogy történhetett meg mindez? És megtörténhet máshol, vagy újra? Vagy ez volt a valaha észlelt legerősebb napkitörés? Szó sincs róla.

A Carrington-esemény

A legintenzívebb, valaha feljegyzett geomágneses vihar 1859-ben olyan heves volt, hogy a szokásos 3-4 nap helyett 18 óra alatt érték el a Földet a töltött részecskék. A nappali égbolt is látványosan kifényesedett, éjjel pedig kényelmesen lehetett olvasni; kívülről szemlélve úgy tűnhetett, hogy színes tűzbe borult az egész bolygó. Az északi fény még Hawaii, Mexikó és a Földközi-tenger szélességein is beragyogta az eget.

A sarkok közelében vett jégminták elváltozásai alapján ez volt az elmúlt 500 év legnagyobb kitörése, becslések szerint kb. 190-szer erősebb, mint a már önmagában is extrémnek számító skála X-fokozatának alsó határa, és több, mint 10-szer erősebb az 1989-es hatalmas áramszünet okozójánál.

Döbbenetes intenzitásával a Carrington-esemény az igazi, X190-es skálájú kitörés, amely statisztikai becslések szerint 500 évente ismétlődik - átlagosan. De megtörténhet a 2013-as naptevékenységi maximum idején is.

Mit okozott a Carrington-esemény?

A szép, színes égbolton, néhány legendás tengeri viharon és a gyerekcipőben járó távíró, illetve telefonvezeték-hálózat látványos szikráin kívül szinte semmilyen hatással nem volt a társadalomra vagy a gazdaságra.

Mivel nemhogy mobiltelefon, de még elektromos háztartási készülékek sem voltak, az elképesztő erejű geomágneses vihar a mindennapi életet szinte egyáltalán nem befolyásolta. Senkit nem zavart, hogy nem kapcsolt be a digitálisan időzíthető kenyérpirító, nem árammal működött a narancsfacsaró, sőt, még a garázsajtó kinyitása sem igényelt elektromos hálózatot. Nem volt szüksége ilyesmire a gőzmozdonyoknak sem, hogy haladjanak, a repülésirányítás hiányára pedig maximum a minduntalan eltévedő postagalambok panaszkodhattak.

Becslések szerint - ha a Carrington-esemény 1989-ben történt volna -, 6 millió helyett minimum 300-350 millió ember maradt volna azonnal áram nélkül, és nem csupán órákra, vagy napokra. Újra kellettt volna építeni a fejlett, magasabb szélességen fekvő országok távvezeték-, illetve az elektromos elosztó hálózatainak nagy részét, a leolvadt transzformátoroktól a kidőlt tartóoszlopokon át a szinte felrobbant diszpécserközpontokig.

Mit okozna ma a Carrington-esemény?

Napkitörések mindig is voltak és lesznek, felesleges nagy hisztit csapni emiatt - állítják sokan. "Szenzációhajhász média, amely felfújja mindennek a jelentőségét, hogy bulvárhírként tálalhassa" - teszik hozzá a nyugilények támogatói. "500 évente van, úgyis csak 350 év múlva lesz megint" - hesegetik el a vélt vagy valós rémképeket a statisztikai tudományok önjelölt szakértői.

És valóban, napkitörések mindig is voltak és lesznek, 11 évente váltakozó intenzitással - ezzel csak egyetérteni tudunk. Valami azonban nagyon megváltozott a legutóbbi 2 napciklus maximumai óta. És ez a különbség már-már túlcivilizált világunk szinte teljes lebénulását okozhatja.

Mi okozza a különbségeket?

Elsősorban az, hogy szinte észre sem vettük, milyen mértékben és milyen elképesztően gyorsan függővé váltunk saját technikai vívmányainktól.

A '90-es évek elején mindig, minden találkozót, programot, helyszínt és időpontot (valamint azok lekésése, vagy elkerülése esetére alternatív terveket is) előre egyeztezettünk mindenkivel. Mindig volt "B terv", hogyan találjuk meg egymást, ha mégsem úgy alakul, stb. Általában előre tájékozódtunk a találkozók környezetéről, a helyi lehetőségekről, és nem voltunk semmilyen kommunikációs eszközre utalva. Ma ennek már semmi, de semmi szükségét nem érezzük; hiszen mindenkinél van legalább 1, de néha 2 mobiltelefon, amivel dinamikusan és folytonosan át-, és újra lehet szervezni mindent, ha úgy alakul. Ez ugyanakkor az egyik legérzékenyebb pontunk is - a mobil kommunikáció.

Mobiltelefonok nélkül a ma felnövő generáció jelentős része zavarttá és tanácstalanná válik. De ne legyünk igazságtalanok - ugyanez igaz a már felnőtt, de az elmúlt másfél évtizedben elkényelmesedett, a reklámozók számára oly fontos 18-49 éves korosztály tagjaira is.

Ha durván akarunk fogalmazni, kijelenthetjük - a mobiltelefonok nyújtotta kényelem és biztonság hirtelen kiesése a társadalom nagy részénél olyan döbbenetesen erős elvonási tüneteket eredményezne, hogy az emberek szinte lebénulnának tőle. 

A kezdeti sokkból a 30 felettiek korosztálya térne korábban magához, de ők sem elég gyorsan; egy ilyen esemény mindenképpen elhúzódó káoszt okozna önmagában is, össztársadalmi szinten.

Az első számú mumus tehát - a mobiltelefon-függőség.

De menjünk tovább. A '90-es években minden autóban volt papír alapú, nyomtatott térkép; és ha eltévedtünk, vagy nem ismertük pontosan az útvonalat, bármikor elővehettük azt. Ha távolabbi úti célunk volt, indulás előtt alaposan tanulmányoztuk a legfontosabb tájékozódási pontokat, környezeti viszonyokat és alternatív útvonalakat.

Most rácuppantunk egy aranyos, színes kis beszélő "izét" a szélvédőre, levakarjuk róla az MP3-lejátszó vagy az Angry Birds 3D képernyővédőjét, és rámutatunk egy címre vagy pontra - aztán vakon követjük az utasításokat. Menet közben általában halvány fogalmunk sincs róla, hogy hol vagyunk; talán még azt sem vennénk észre, ha körbe-körbe vezetne minket virtuális segítőnk a városban, vagy időnként átlépnénk az álllamhatárt, csak mert 300 méterrel rövidebb úgy a "gazdaságos" útvonal.

De ha egyszer csak megszűnnének a bájos és kedves "Túllépted a megengedett sebességet", "a következő lehetőségnél fordulj jobbra-balra",vagy "érkezés a célhoz" jellegű csevelyek, annak bizony következményei lennének. A következmények egyetlen vezetőre, vagy utasaira nézve csupán bosszantó kellemetlenséget jelentene; a forgalom egészére viszont katasztrofális hatással lehet.

Képzeljük el, mi történne, ha nem csak egyvalakinél, hanem az úton, vagy a városban közlekedő valamennyi járművön egyszerre szűnne meg a navigáció. És nem csak a személygépkocsikban, hanem az áruszállító teherautókon és hatalmas kamionok fülkéiben egyaránt.

Egy ideig sokan észre sem vennék, hogy eltévedtek - hamarosan viszont gyanús lenne, hogy nem érkezik új utasítás, a "GPS-vétel megszűnt" jelzésen kívül a navigációs készüléktől. Ráadásul a kamionok és teherautók egy része ezalatt behajt olyan helyekre is, ahol nem fér majd el, de megfordulni sem tud; és amikor mindenki rádöbben, hogy teljesen máshol van, mint szeretne lenni, percek alatt teljes lenne a káosz.

Egy világváros teljes forgalmát képes lenne 100%-ig lebénítani akár csak 10%-nyi olyan vezető, aki számított arra, hogy az aranyos, praktikus színes kütyü elkalauzolja majd őt - pedig nem. Annyira sokan vagyunk, és olyan vakon követjük a navigációs utasításokat, vélhetően bőven meglenne ez a tíz százalék - de talán még a 30% is.

A második számú mumus ezért a navigációtól való függőség.

Van azonban egy még ennél alapvetőbb függőségünk - és pedig csillapíthatatlan energia-igényünk. A mai háztartásokban szinte minden, amit használunk és amire valamiért szükségünk van, elektromos árammal működik. Való igaz, hogy ez két évtizeddel ezelőtt is így volt, de ha jobban belegondolunk, igenis vannak különbségek.

Akik már éltek akkor, némi nosztalgiával emlékezhetnek a '80-as, '90-es években még gyakori áramszünetekre. Volt valamiféle különleges hangulata annak, amikor minden fény kialudt közel-távol, és csak a szél süvítését, vagy a redőnyök csapkolódását hallhattuk a sötétben. Egyszerre volt izgalmas és félelmetes, néha pedig a maga furcsa módján szép és különleges élmény, amikor gyertyát gyújtottunk a konyhában, vagy a fürdőszobában, és csak vártunk, néha órákon át.

Akkor viszont fel voltunk erre készülve, és mindig volt előkészítve gyertya - ma ez már közel sem triviális. A másik, talán még ennél is nagyobb probléma a fűtési rendszerek modernizálódása. Ez is egy olyan probléma, amely szinte észrevétlenül költözött otthonainkba; sokan talán nem is tudják, de a modern, cirkulátorral működő fűtési rendszerek jelentős része biztonsági okokból egészen egyszerűen kikapcsol, ha nincs a vezérléshez szükséges hálózati feszültség.

Tehát, ha nincs áram, akkor nem csak áram nincs - hanem fűtés sincs. Még ha a mobilhálózat működne is, maga a telefon lemerül, és nem tudjuk feltölteni. Hideg lesz, sötét, és segítséget sem tudunk kérni.

A harmadik nagy mumus tehát az elektromos energiától való függésünk.

Vajon mit okozna mindezek hiánya, együtt?

Cikkünk egy elgondolkodató, néhányak számára talán tanulságos és érdekes tanulmány - vagy éppen gondolatkísérlet - kíván lenni, lépésről lépésre mutatva be, milyen következményi lehetnének, ha a mostani napciklusban következne be egy, a 150 évvel ezelőttihez hasonló napkitörés.

Akkor ez az elemzés végül is egy előrejelzés?

Még véletlenül sem. Az itt felvázolt forgatókönyv bekövetkezése valószínűtlen - de távolról sem lehetetlen. Kezdeti feltételként ún. "worst-case scenario"-kat fogunk vizsgálni, amelyek ugyanakkor hűen illeszkednek korunk társadalmi, gazdasági és szociológiai berendezkedéséhez, illetve tudományos-technikai lehetőségeihez.

Az elemzés egy idővonal mentén zajlik, ahol nem csak hazánk vagy az Egyesült Államok, hanem a fejlődő országok és a világ más tájain élők képzeletbeli sorsát is nyomon követjük.

Az idővonal

 T-00:08:20 (azaz ~8 és fél perccel a kitörés előtt)

A Föld inercia-rendszeréből szemlélve lehetséges anomália jelentkezik a jövő idejű hipertér kvantumállapotában, központi csillagunk térirányában. Ha ezt érzékeli is bárki vagy bármi, az információ nem kerül nyilvánosságra.

T=0 (a kitörés pillanata)

Bekövetkezik a kitörés. A  fény a neutrínóknál kicsit visszafogottabb, de még így is közel 300 ezer kilométeres, másodpercenkénti sebességgel száguld a Föld felé; a plazmaállapotú gázok és a töltött részecskék jóval lassabban - "csupán" néhány millió kilométer/órás sebességgel követik őket. A szinte felfoghatatlanul hatalmas lökéshullám több tízezer kilométeres körben mindent letarol az útjában, ahogy közeledik felénk.

T+00:07:00 (7 perccel a kitörés után)

Senki sem sejti még, mekkora kitörés éri el a Földet, kevesebb mint másfél perc múlva.

T+00:08:15 (8 perc 15 másodperccel a kitörés után)

Az esemény fénye eléri a NASA Soho műholdját, amelynek kamerája azonnal "besül", és talán tönkre is megy -  de az utolsó előtti képkockákon még kulcsfontosságú információkat rögzít a kitörés struktúrájáról. Ezeket azonnal továbbítja az orbitális pályán keringő átjátszó műholdak felé, amelyek (most még) tökéletesen működnek.

T+00:08:19.9 mp (8 perc, 19.9 másodperccel a kitörés után)

Az esemény fénye, illetve a SOHO utolsó, még rögzített képkockái elérik a geostacionárius pályán keringő űreszközöket (ilyenek például a meteorológiai, vagy éppen távközlési, televíziós műsorszórást elősegítő műholdak). A nagy energiájú röntgensugárzás súlyos károkat okoz néhányuknál, de a többségük működőképes marad. 

T+00:08:19.999 másodperc (a fény érkezése előtt néhány ezredmásodperccel)

Ha igaznak bizonyulnak a CERN-Opera legutóbbi kísérleteinek megdöbbentő mérései, elképzelhető, hogy néhány pillanattal az esemény látványa előtt megérkezik a kitörést kísérő neutrínók első, már detektálható hulláma a Földre. A kristálytiszta, ám jéghideg, szinte feneketlen Bajkál-tó mélyén most is működő szenzorhálózat aktiválódik.

T+00:08:20 mp (8 perc, 20 másodperccel az esemény után)

Jól láthatóan kivilágosodik az égbolt, a nappali fény szabad szemmel is sokkal vakítóbbnak tűnik hirtelen. Központi csillagunkat figyelő, optikai távcsövek kamerái is megörökítik az eseményt, és azonnal megjelenítik azt az űridőjárást figyelő obszervatóriumok képernyőin.

T+00:08:21:00 (8 perc, 21 másodperccel az esemény után)

Az ügyeletes kutatók számára egyetlen másodperc elég, hogy felfogják - valami rendkívüli történt. A filmekben ilyenkor elejtik a kávét, beverik a fejüket, véletlenül lenyelik a rágógumijukat, vagy valami hasonló butaságot csinálnak a laboratóriumot amúgy álmukban is jól ismerő tudósok; a valóságban inkább gyors megerősítést kérnek egy másik obszervatóriumtól az észlelésről, és előre kidolgozott riasztási protokollt követnek.

Az információt és a képeket a független megerősítésig - hivatalosan - nem hozzák nyilvánosságra.

T+00:08:35:00 (8 perc, 35 másodperccel a kitörés után)

Twitteren, Facebook-on vagy Google+-on megjelennek az első, még laikusoktól származó észlelések, amelyek futótűzként terjednek. -Ti is láttátok?", -"Káprázott a szemem?", -"Csak hallucináltam, hogy a Nap fényesebb lett?"

T+00:09:30 (kilenc és fél perccel az esemény után)

A közösségi oldalakon az ezzel kapcsolatos bejegyzések száma eléri az 1 milliót. 7-8 különböző, de leginkább mobiltelefonnal készített videófelvétel is terjed, amelyen csak annyi látszik, hogy az éppen filmezett kerti parti, gördeszkás verseny, vagy éppen esküvő közben kicsit (alig észrevehetően) kivilágosodik a háttér.

T+00:10:00 (tíz perccel az esemény után)

Nem hivatalosan, néhány csillagász és űrkutató reagál a Facebook-os vagy Twitteres kérdések rájuk zúduló özönére, és megerősítik, hogy "valami történt".

T+00:15:00 (negyed órával az esemény után)

A média komolyan érdeklődni kezd az esemény hátterével kapcsolatban, és hívások ezrei futnak be, immár nehezen megkerülhetően, az űr-időjárás nyomon követéséért felelős obszervatóriumokba. A kutatók még mindig egyeztetnek, de mivel más civil és állami szervek is megerősítik a látottakat, sajtóközleményt készítenek elő.

Az esemény rögzített képeit - bár egyelőre kommentár nélkül - közzéteszik valamilyen webes felületen.

T+00:20:00 (húsz perccel később)

Meteorológiai és egyéb környezeti szenzorok - mint például az időjárás-állomások UV- és napfény-mérői is - érzékelik a megnövekedett sugárzási szinteket. A televíziók még késlekednek - várják a hivatalos sajtóközleményt - de a hírportálok már vezércikként hozzák le a terjedő, kommentár nélküli képeket. A közösségi oldalak releváns bejegyzései elérik a 100 milliós nagyságrendet.

T+00:30:00 (fél órával az esemény után)

A bulvármédia (a várakozásoknak megfelelően) bejelenti a világvégét, és a koronakitörés felénk tartó anyagtömegét "Halálsugár"-nak hívja. Részleteket vágnak be a 2012. című filmből, és hirtelen kiderítik azt is, hogy elszámolták a maja világvégét - ugyanis az éppen most lesz, nem is 2012. december 21-én (ha éppen nem véletenül ez az aktuális dátum).

T+01:00:00 (egy órával az esemény után)

A NASA szűkszavú sajtótájékoztatót tart, amelyet már a hírtelevíziók döntő többsége élőben közvetít. Előre közlik, hogy ezúttal nem fogadnak kérdéseket a média jelenlévő résztvevőitől. Röviden bemutatják a felvételeket, és nagyon óvatosan fogalmazva "kiemelkedő jelentőségű eseménynek" nevezik a kitörést. Gyorsan hozzáfűzik, hogy egyelőre nem bocsájtkoznának találgatásokba azt illetően, hogy a kitörés milyen következményekkel jár majd itt, a Földön. A szóvivő hozzáteszi, hogy "nemzetközi kutatóintézetekkel folytonos élő kapcsolatot tartva egyeztetik a fejleményeket", és hogy hamarosan bővebb tájékoztatást adnak.

T+02:00:00 (két órával később)

A bővebb tájékoztatás természetesen egyelőre szóvirág, a következő órákban a tudósok és kutatók valójában inkább nemzetközi válságstábot hoznak létre, és ekkor kapcsolódnak be a folyamat koordinálásába különböző nemzet- és katasztrófavédelmi szervek. A válságstábnak két döntő jelentőségű feladata van; felmérni a veszély valódi mértékét, és a megszervezni a lehetséges óvintézkedéseket. Ennek részeként - bármennyire is hollywoodi klisé - a rendőrség, a tűzoltóság és a mentők mellett megjelenik a hadsereg is.

T+03:00:00 (három órával a kitörés után)

Elszórtan, lokális közösségekben (egyelőre csak elszigetelt kisvárosokban, ahol a helyi pletykának nagyobb hatalma van, mint a médiának) máris kitör a pánik és az emberek elkezdik felhalmozni a konzerveket, elemeket, gyertyát, vizet, tartós élelmiszereket. A rendőrség villámgyorsan cselekszik, így pánik egyelőre nem követel emberéleteket, és nem is terjed tovább. A világ józanabbik része még információkra vár.

T+05:00:00 

A NASA és as ESA bejelenti, hogy hamarosan bejelentenek valamit. 

T+08:00:00

Három óra telik el, és még mindig tűkön ülve várja a közvélemény a halogatott bejelentést. Ekkorra felébred mindenki, aki az esemény bekövetkeztekor a világ túlsó felén éppen mélyen aludt; immár szinte nincs is olyan tévé vagy rádió, amelynél ne ez lenne a vezető hír. 7 milliárd emberből 5 tudja, hogy valami baj van, csak azt nem, hogy mekkora.

T+08:30:00

A tudósok egymást megerősítve tájékoztatják a különböző államok vezetőit a helyzet súlyosságáról, és arról, hogy mindössze 3 nap maradt a cselekvésre. Ekkorra azonban teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy a katasztrófavédelmi szervek legfontosabb, és egyben legelső teendője nem az óvóhelyek kijelölése, vagy például az ivóvíz-elosztási hálózat megszervezése, hanem a megfelelő kommunikációs stratégia kialakítása. 

Itt azonban szembekerülnek a klasszikus dilemmával - ha a valósággal szembesítenék a közvéleményt, azonnal világméretű pánik és káosz alakulna ki, ahol az emberek egymást agyontaposva igyekeznének elrejtőzni a "halálsugár" elől, összekeverve a bulvármédia szenzációéhes kommunikációját az elővigyázatossági intézkedések okaival. Ha viszont nem tájékoztatják megfelelően a lakosságot, akkor felkészületlenül éri majd őket a teljes kommunikációs, navigációs és energetikai infrastruktúra összeomlása, és ennek is beláthatatlanok a következményei.

A kommunikációs dilemma

Ez tipikusan az a helyzet, amikor tűz van egy moziban, vagy zsúfolt szórakozóhelyen, ami vélhetően tovább fog terjedni. Bőven volna idő mindenkit, biztonságosan és szervezetten kimenekíteni, de csak akkor, ha komolyan veszik a veszélyt és együttműködnek. Ehhez azonban tájékoztatni kell őket a veszélyről, akkor viszont mindenki elsőnek akar kijutni, és így elkerülhetetlen a tragédia.

Így tehát, bárhogy is döntenek, a végeredmény mindenképpen rossz. Nem azért, mert nem lehetne elkerülni a katasztrófát - hanem azért, mert az emberek egyszerűen nem elég érettek (vagy túl önzőek), hogy ne csak egyénileg, hanem nagy tömegként is belássák a fentiek igazságát. Az idő viszont fogy...

T+09:00:00

Mivel a beígért "részletes tájékoztatás" még mindig késik - éppen az előbbi dilemma miatt - valahol felröppen a hír, hogy a kormányok titokban már menekítik a legfontosabbnak vélt embereket a limitált befogadóképességű menhelyekre, a lakosságról pedig már régen lemondtak. Valaki flashmob tüntetést szervez a Fehér Ház elé, követelve, hogy tájékoztassák őket az igazságról.

A nemzetvédelmi szervek végül belátják, hogy a helyzet nem menthető sem a kommunikáció halogatásával, sem azzal, hogy kevésbé súlyosnak tüntetik fel a lehetséges következményeket. 

Egy igen fontos szervezettel viszont nem hangolják össze megfelelően az időzítést, és ezért súlyos árat fizetnek a következő órákban.

T+09:15:00

Az FAA (Nemzeti Légiközlekedési Hatóság) mérlegelve a veszélyeket, olyan döntést hoz, amire 2001. szeptemer 11. óta nem volt példa; teljes és azonnali légtérzárat rendelnek el, amihez Európa és az összes fejlettt állam csatlakozik.

Erre azért van szükség, mert a magasan repülő gépek vannak a leginkább kitéve a megnövekedett kozmikus sugárzásnak - ha ennek maximumának pillanatában még mindig a levegőben vannak, több százezer ember kaphat az egészségügyi határértéket milliószorosan meghaladó dózist. 

A pilóták azt az utasítást kapják, hogy a legközelebbi repülőtéren azonnal szálljanak le, függetlenül úti céljuktól.

T+09:30:00

A NASA és az ESA közös sajtótájékoztatója elkezdődik.

"Köszönjük, hogy eljöttek. Az éjjel/hajnalban/reggel/este egy X190-es erősségű napkitörés  történt, amelyhez hasonlót 1859 óta nem tapasztaltunk..." bemutatja a képeket, majd elmagyarázza, nagyon finoman és óvatosan - kerülve a pánikra okot adó kifejezések használatát - hogy miért, és miként érintheti ez a lakosságot.

A szóvivő amúgy is minden második mondatát azzal kezdi, és azzal is fejezi be, hogy "Semmi ok a pánikra, a helyzetet kézben tartjuk", valamint hogy "mindenki biztonságosan átvészelheti a krízist jelenlegi lakóhelyén is, ha betartják az elővigyázatossági intézkedéseket".

Ebben az az irónikus, hogy ez most - kivételesen - tényleg így lenne igaz.

A sajtótájékoztató vezetője lezárásképpen arra kéri az embereket, hogy ne kezdjenek el azonnal, egyszerre telefonálni, mert túlterhelődhet a hálózat.

T+09:45:00

Az emberek azonnal, egyszerre kezdenek telefonálni.

Túlterhelődik a hálózat és kitör a pánik.

T+10 óra

A pánikot nem önmagában a bejelentés, vagy a túlterhelődött mobilhálózat okozza. Sokkal inkább az, hogy a légtérzárlatot, illetve annak okait nem megfelelően kommunikálták, és ez most bosszulja meg magát igazán.

Az első pánikhullám így a repülőtereken éri el csúcspontját, ahol az úton lévő szeretteikért rettegő milliók világszerte csak annyit látnak az érkezési táblákon, hogy a "járat késik", "törölve", és hasonlók. 

A kijelzők folytonosan váltanak át a baljóslatú üzenetekre, amelyek halálra rémítik a várakozókat. Az ilyen kiírások ugyanis - ha egy-egy gyanúsan elhúzódó késés után nem követi őket időben megfelelő tájékoztatás - általában az "eltűnt" majd a "lezuhant" szinonimájaként értelmezhetőek, pedig ezúttal nem erről van szó.

 

Az emberek össze-vissza rohangálnak a csarnokban, az információs pultoknál tülekedés alakul ki, amely esetenként verekedéssé fajul. Bár ekkorra a hangosbemondók folytonosan próbálják nyugtatni a tömeget, elmagyarázva, hogy a gépekkel semmi gond nincs, csak elővigyázatosságból máshol várakoznak - ezt a hatalmas hangzavarban és kiabálás közepette kevesen hallják meg. Akik mégis, azok pedig nem hiszik el.

Mivel a napkitörésről ők is értesültek, kialakul az általános vélemény, hogy a gépek nagy része már régen lezuhant, csak az illetékesek titkolják. 

A szeretteik közben lázasan próbálják őket hívni a világ azon távoli pontjáról, ahol órákkal korábban biztonságosan földet értek - ám a hívás nem jut át a túlterhelt hálózatokon.

Kivételek

A fejlett világban mindössze két helyen nem alakul ki semmilyen pánik - ám homlokegyenest különböző okokból.

Japánban a katasztrófákhoz már hozzászokott emberek a rájuk jellemző végtelen önuralommal, tényszerűen fogadják a bejelentést, és fegyelmezetten megkezdik az előkészületeket a káosz elhárítására, a várható károk minimalizálására.

Észak-Koreában, amelynek lakossága gyakorlatilag hermetikusan el van zárva a külvilág információitól, az éppen hatalmon lévő diktátor úgy dönt, hogy ez remek alkalom a fanatizált katonaság és az éhező nép bevetésére. Minden létező állami hírcsatornán (hírcsatornából csak ilyen van), 24 órában, végtelenített adásként sugározzák a bejelentést - Dél-Korea kísérleti atomrobbantást hajtott végre (ettől fényesedett ki az égbolt), és várhatóan napokon belül EMI fegyverrel (melynek hatásai megegyeznek a napkitörésével), megtámadja szeretett hazájukat. Az elkeseredett, éhező lakosság támogatja a fanatizált katonákat, akik megindulnak déli szomszédjuk ellen.

T+12 óra

Az első pánikhullám lassan elül, a hatóságok végre részletes tájékoztatást adnak minden egyes repülőgép hollétéről, és végre felszabadul a mobilhálózat. Ismét lehet kommunikálni, a lakosság világszerte megkezdi a felkészülést.

A felkészülés - a hipermarketek készleteinek teljes felvásárlásán túl - egy többé-kevésbé szervezett kivándorlást jelent a nagyvárosokból, de ez még nem fejveszett menekülés; arra még két és fél napot várni kell. A nagyvárosokból kivezető utak megtelnek azokkal, akik úgy döntenek, vidéken vészelik át a legrosszabbat. 

Ennek jó oka van, és ezt a társadalom higgadtabb rétegei be is látják - nem a napkitörés hatásai jelentik majd az igazi veszélyt, hanem éppen a pánikoló tömegek.

A kivándorlás lassan, araszolva, de biztonságosan folytatódik a következő 24 órában. Két embercsoport marad csupán a metropoliszokban - azok, akiknek valamilyen nagyobb, ám nem mozdítható értéket kell megvédeniük (pl. üzletét/kereskedését, vagy akár csak sarki kisboltját), és persze a sötétséget váró fosztogatók.

t+24 óra

A hatóságok óvatosan, lépésenként elkezdik részlegesen lekapcsolni az elektromos- és gázellátási infrastruktúra leginkább veszélyeztetett részeit.

Erre azért van szükség, mert a töltött részecskék milliárdjai hatalmas áramlökéseket indukálhatnak a nagyobb távolságokat átívelő, speciális geológiai környezetben lévő távvezeték-, illetve csővezeték-hálózatban, ami robbanásokhoz és tüzekhez vezethetne.

Ahol külön lehet választani, ott viszont nem kapcsolják ki például a közvilágítást biztosító alhálózatokat; éppen azért, hogy megelőzzék, vagy legalábbis csökkentsék a pánik, a káosz és a fosztogatások várható mértékét.

T+36 óra

A részleges áram- és gázkorlátozás fél nappal a lekapcsolás után kezdi éreztetni hatását; a lakások elkezdenek kihűlni. Az emberek rájönnek, hogy az egyetlen hely, ahol átvészelhetnek egy hosszú, akár jóval fagypont alatti hideg időszakot, az az autójuk. Ehhez persze benzin és gázolaj kell, ezért megrohamozzák a benzinkutakat.

T+48 óra

A roham 12 óra alatt teljesen kimeríti a kutak helyi készleteit, az utolsó néhány liter benzinért kisebb harcokat vívnak az elkeseredett autósok. A stratégiai készleteket - bár rendelkezésre állnak - nem tudják mozgósítani, mivel repülni nem lehet, az utakat pedig megtöltik a városokból menekülők.

Még nagyobb baj, hogy az üzemanyaghiány és a torlódás miatt a rendőrség sem tud hatékonyan intézkedni, nem is beszélve a mentőkről vagy a tűzoltókról. 

Erre egyedül a hadsereg lenne képes, azt viszont egyelőre még vonakodik a kormány bevetni - jó okkal. A katonák megjelenése a civil városokban ugyanis csak fokozná a (most még kezelhető) pánikhangulatot.

T+72 óra

Még napközben megérkezik a lökéshullám, a milliárdnyi töltött részecske becsapódása gyakorlatilag leradírozza az égről a műholdakat. Megszakad a kapcsolat a Nemzetközi Űrállomással is.

A GPS-navigációs rendszerek egyetlen másodperc alatt összeomlanak, a cellainformációkra, és/vagy wifi-hotspotokra alapozó kiegészítők pedig az áramszünet miatt nem sok helyen segítenek.

 

A még működő elektromos hálózat 90%-a néhány másodperc alatt túlhevül, leolvad, felrobban vagy megsemmisül. Az atomreaktorokat már korábban leállították, ezért ilyen jellegű katasztrófától nem kell tartani; a csapás viszont tönkreteszi a hőerőművek, szélenergia-betápláló hálózatok nagy részét is. 

A fejlett világ lakosságának, városainak nagy része áram és kommunikációs lehetőségek nélkül marad. Bár mindenki előre tudta, hogy így lesz, a társadalmi-szociális sokkhatás most kezd csak el igazán kibontakozni. 

T+73 óra

A gáz- és olajvezetékek túlhevülnek és az óvintézkedések ellenére még így is ezrével következnek be kisebb-nagyobb robbanások. A robbanások tüzet okoznak, amely nem korlátozódik a városokra; Los Angeles, vagy éppen Szibéria mellett az erdők is lángra kapnak.

A tűzoltók azonnal reagálnak, először a városokban próbálják megfékezni az elharapódzó lángokat. Ez csak részben sikerül, ugyanis a tűzoltóknak sincs elég üzemanyaguk, és még ha lenne is, a teljesen bedugult városban lehetetlen eljutni a tűzfészkekig. A légi mentés és oltás továbbra is teljesen kizárt, a helikopterek ha akarnának, sem tudnának felemelkedni. Fedélzeti navigációs műszereik nem működnek, és kommunikálni sem lehet velük.

T+80 óra

Esteledik, és a tüzek által megvilágított, amúgy koromsötét utcákon hordákban gyülekeznek a fosztogatásra kellőképpen felkészült bandák. Még a felragyogó északi fény sem segít, mivel a nagyvárosok fölött áthatolhatatlan felhőként gyűlik össze az égő autók, gumiabroncsok füstje.

Mindenki tudja, hogy ez a terror éjszakája lesz. 

 

T+81 óra

Besötétedett, a rendőrség tehetetlen. A boltok tulajdonosai menekülőre fogják, amint a kirakatokat elkezdik bezúzni baseball ütőkkel és egyéb harci eszközökkel felszerelt hordák. Szedett-vedett, önkéntes hadseregek szerveződnek a kisebb-nagyobb városokban, hogy saját szájízük szerint védjék meg a közrendet.

Vidéken a nyaralók és gazdaságok tulajdonosai töltött fegyverrel kiülnek a tetőre, és mesterlövészként lőnek mindenkire, aki - ha még oly ártatlan okból is - a házuk közelébe kerülnek. Rengeteg ártatlan ember leli halálát, aki csupán segítséget szeretne kérni, és esze ágában sincs fosztogatni.

Ráadásul a hegyekből előkerülnek az amúgy szektaként működő, félkatonai szervezetek, és saját kis háborút rendeznek maguknak.

T+83 óra

Miközben elvileg a közrendet védik, az önkéntes, félkatonai szervezetek egymással is összecsapnak. Néha egyszerű félreértés miatt (fosztogatóknak nézik a másik csoportot), de az is lehet, hogy csak némi lövöldözésre vágynak. Az utcák csatatérré válnak.

T+84 óra

A rend helyreállítása érdekében bevetik a hadsereget.

 

T+85 óra

Tankok vonulnak be a nagyvárosok utcáira, és elfoglalják a stratégiai fontosságú sarkokat, tereket, sikátorokat. A hadsereg - bár rendelkezik rövid hatótávolságú adó-vevőkkel - meglehetősen szervezetlenül reagál, mivel a Pentagonnal ők sem tudnak kapcsolatba lépni.

T+90 óra

Észak-Korea élve a lehetőséggel megindítja megelőző csapásait a haragos ellenféllel szemben. A nagy sietségben sikertelen az akció, az egyetlen működőképes atomtöltet a támadó ország területén reked, a szétszóródó radioaktív anyag sugárszennyezést okoz.

Egy másik háborús körzetben is elpattan a húr, megelőző atomcsapást mérnek titkon fegyverkező szomszédaikra. Minderről az Egyesült Államok és a NATO hadvezetése értesül ugyan, de tehetetlen - az információ el sem jut a saját városaik védelmével elfoglalt csapatokhoz.

T+92 óra

Hajnalra a hadsereg visszaveszi az ellenőrzést a legnagyobb városok felett, vidéken folytatódnak a zavargások. New York, Los Angeles, London, Párizs és a többi metropolisz kísérteties látványt nyújt. A távolból robbanások, néha elfojtott kiabálások hallatszanak, de az utcákon már semmi sem mozdul. Füst lebeg mindenhol.

T+94 óra

A kommunikáció részben helyreáll, ekkor értesülnek a kivezényelt alakulatok a világméretű krízisről. Az anyahajókat a háboruzó országok tengereire irányítják. Útközben "véletlenül" - egy győzelmi mámorban eszét vesztett tábornok parancsára - irányított rakétákat lőnek ki egy tróposi ország elnöki negyedére és még néhány stratégiailag fontos pontjára.

 

T+100 óra

Japánban, bár a 2011-es cunaminál is sokkal súlyosabb károkat okozott a napkitörés, ám az épületek és az infrastruktúra sérüléseit nem követte sem pánik, sem káosz. Nem fosztogatott senki, Tokióban a tűzoltók azonnal és hatákonyan fékezték meg a lángokat. 

T+1 hét

A háborúban védekező állam ellentámadásában 3 nap alatt lebombázza a támadó államot, az Egyesült Államok pedig ekkor már beavatkozhatna a konfliktusba, de ennek ekkor már semmi értelme. A Közel-kelet romokban hever, ám győzelmet senki sem aratott, és senki sem fog meggazdagodni a diktatúra szerencsétlen áldozatainak megsegítésén.

A vezető nélküli, mélyen vallásos, ám kultúrálisan épp oly mélyen megosztott iráni társadalom évekig tartó anarchiába süllyed. A kutak lángolnak, az olajkitermelés megszűnik. A nyersolaj világpiaci ára 50%-kal nő egy hét alatt, majd további 70 %-al fél éven belül.

Miközben a világ a sebeit nyalogatja, Japán megkezdi az újjáépítést.

T+2 hét

Részben újraindul a légi közlekedés, az utakról elkezdik eltakarítani a roncsokat. Néhány helyen visszakapcsolják az áramot és a gázt.

T+1 hónap

Japán 30 nap alatt befejezi az elektromos-, távközlési és cseppfolyós energiahordozó csővezeték-hálózat teljes újjáépítést - sőt, modernizálását. 

Az Egyesült Államokban és Európában ráébrednek, hogy ideje lenne megtervezni az újjáépítési munkálatok elkezdését.

T+3 hónap

Az infrastruktúra 50%-a helyreáll a fejlett országokban, legalábbis a nagyvárosokban. Vidéken a helyzet továbbra is elkeserítő - és a lakosság jól tudja, hogy még sokáig így is marad. A tanyák és a kisebb, háztáji gazdaságok vannak a legjobb helyzetben; mivel ők teljesen önellátóak is lehetnek. Minden szükséges élelmiszert saját maguk termelhetnek, sőt - ha rendelkeznek szélgenerátorral, vagy napelemmel - előbb kapcsolhatják vissza tévéiket, mint a metropoliszok lakói.

T+6 hónap

Dél-Amerika is kezd magához térni, Európában és az Egyesült Államokban vidéken is normalizálódik a helyzet. 80%-ban helyreáll az infrastruktúra.

T+1 év (2014)

99%-ban helyreáll minden infrastruktúra.

Megszületnek az első becslések a károk nagyságáról, amelyek az USA GDP-jének legalább ötszörösét (msá becslések szerint ötvenszeresét) teszik ki világszerte. A helyreállítás várható költségei 300 és 500 ezer milliárd dollár között mozognak.

Nemzetközi program keretében szakértőkből álló kutatócsoport jön létre, amely azt vizsgálja, hogyan lehetne a jövőben elkerülni a hihetetlen pusztítást. A tudósok között nem csak csillagászok, vagy energiaipari mérnökök vannak, hanem társadalmi-gazdasági szakértők, közgazdászok és pszichológusok is.

T+2 év (2015)

Egy év elteltével a bizottság egy 2400 odalas kötetben közzéteszi előzetes jelentését. Az anyag már most számos olyan tervet és ajánlást tartalmaz, amellyel hatékonyan ki lehetett volna védeni a károk döntő részét.

Az Európai Űrügynökség felgyorsítja a GPS-hálózatait kiegészítő, attól függetlenül működő Galilei navigációs rendszert, Kína pedig egy harmadik hálózattal csatlakozik, saját műholdjaival.

Az ajánlások nyomán világszerte új törvények és rendeletek születnek, amelyek - kifejezetten ilyen célú építészeti és tervezési szempontokat, követelményeket támasztanak a kritikus energetikai- és kommunikációs hálózatok működtetésével és kivitelezésével kapcsolatban.

T+3 év (2016)

Az ajánlások egy része ténylegesen beépül az elektromos hálózatba és az egyéb, kritikus infrastruktúrákba. Valóban védettebbé válik az emberiség.

T+5 év (2018)

A katasztrófa emléke lassan halványulni kezd, eközben teljesen új technikai eszközöket fejlesztenek ki, amelyek nagyban segítik életünket. De a napkitörések hatásaival szemben épp oly védetlenek, mint a gáz-, víz-, vagy áramellátási rendszer korábban. Az új eszközökre még nem vonatkoznak a szigorú tervezési elvek, hiszen olyan technológiákról van szó, melyek még nem is léteztek 5 évvel korábban...

 

T+11 év (2024)

A következő napciklusban megint bekövetkezik egy - az előzőnél jóval kisebb - X-osztályú napkitörés. Az átalakított infrastruktúrák jól vizsgáznak, néhány apró kellemetlenségen kívül semmilyen jelentősebb fennakadás nem tapasztalható.

A mérnökök és vezetők elégedettek, az emberiség globálisan abba a - hamis - illúzióba ringatja önmagát, hogy soha többé nem lehet baj - már ami a napkitöréseket illeti.

T+15 év (2028)

Felnőtt korba lép egy új generáció, amely a napkitörésre szinte egyáltalán nem emlékszik, csupán halovány, gyermekkori álomként. Számukra mindaz már a távoli múlt homályába vesző történelem.

T+18 év (2031)

Elterjednek azok a - már ma is létező, de még kísérleti stádiumban lévő - mindennapi életünket segítő eszközök, amelyek közvetlenül agyhullámainkkal irányíthatóak (ilyenek ténylegesen működnek laboratóriumi körülmények között már most, 2012 hajnalán is).

T+22 év (2035)

Újabb napkitörés az új napciklusban, és a történelem ismétli önmagát. Hiába védettek a már-már antiknak tűnő mobilhálózatok, senki nem használja őket. 

Az új kommunikációs eszközöknek ugyanis egyszerűen nincsen kezelőfelülete - se nyomógombjai, se érintőképernyője. Minek lenne?

Egy leheletvékony kontaktlencse közvetlenül a retinánkra vetíti a képet, a hívásokat pedig úgy intézzük, hogy csak rá kell gondolnunk arra, akivel kapcsolatba akarunk lépni. Ez a hiperérzékeny technológia csodálatosan működik is. Egészen a következő napkitörésig...

Zárszó

Vajon mennyire életszerű a fenti forgatókönyv?

Ahogy cikkünk elején írtuk, kiindulási alapja az ún. "worst-case scenario" (legrosszabb-lehetséges-forgatókönyv), amely valószínűtlen ugyan, de nem kizárható.

Sokan talán úgy érezhetik, hogy a következtetések még ilyen esetben is durva túlzások; ám sajnos az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy társadalmi-szociológiai oldalról korántsem vagyunk olyan helyzetben, hogy túlértékelhessük emberi reakcióink humánus, etikai vonatkozásait.

Például, sokan közülünk elképzelhetetlennek tartják, hogy fejlett és civilizált nagyvárosainkban fosztogatások kezdődjenek csak azért, mert áramszünet van.

Ez azonban szintén csúfos tévedésként dédelgetett illúzió - 1977-ben és 2003-ban New Yorkban ugyanis pontosan ez történt, amikor kialudtak a fények. Tíz perccel az áramszünet kezdete után törték be az első kirakatokat, amit több ezer üzlet kifosztása és szétverése követett. 

Mindössze tíz perc kellett ahhoz - ráadásul a nyugati kultúra egyik központjában - hogy civilizáltnak hitt társadalmunk nem elhanyagolható hányada úgy érezze - a szabadrablás nem is olyan rossz dolog. A legrémisztőbb, hogy a fosztogatásokba olyanok is bekapcsolódtak, akik korábban soha, semmilyen törvényt nem szegtek meg; ám a feldúlt üzletek kirakataiból kilógó, "szabadon elvihető" plazmatévéknek még ők sem tudtak ellenállni.

Akkor most mennyire is vagyunk civilizáltak?

Megvizsgálhatjuk a menekülési dilemmát is, amely egy-egy moziban, színházban, vagy zsúfolt szórakozóhelyen ma is épp úgy, újra és újra bekövetkezik, a világ minden táján.

A csordaszellem (mely igen csúnyán hangzik), még a legintelligensebb, legértelmesebb embereket is elragadja. Hiába tudja ép ésszel mindenki, hogy mindenki megmenekülhetne, ha nem kezdik el egymást taposni, mégis elkövetjük ezt a hibát.

Ez ugyanis - akárcsak a szabadrablásos fosztogatás - mélyen belénk épült ösztönök, amelynek evolúciós okai vannak. Évezredekkel, vagy akár évmilliókkal ezelőtt is az élte túl, aki minden élelmet megevett a többiek elől, és aki együtt maradt a tömeggel, így zavarva össze a rájuk leselkedő ragadozókat.

Emberi mivoltunknak kétségkívül számos pozitívuma és hatalmas érzelmi értékei vannak. A humanitás értékei persze nem kérdőjelezhetőek meg; úgy tűnik azonban, hogy extrém körülmények között hajlamosak vagyunk arra, hogy visszasüllyedjünk ösztönlényekké.

És hogy ilyen helyzetbe hozna-e minket egy X-skálájú, rendkívüli erősségű napkitörés?

Reméljük, sosem tudjuk meg.

2012. január 30.
Nagy Gergely
Időkép.hu




Kapcsolódó hírek

Nálad milyen az idő?

Van egy jó időjárás képed?

Tölts fel fotót!

Figyelmeztetés:

Riasztás

Fehér lesz a karácsony?

Főként északon
❄️

hirdetés
Legutóbbi észlelések

Nálad milyen az idő?

Hirdetés

© Copyright Időkép Kft. 2004–2017. Adaptive Média Facebook Twitter Google+
Impresszum | Médiaajánlat | Szerzői jogi közlemény | Elvihető tartalmak