Amikor a jég elkezd mesélni: jégpókok, rianások, lékelés Fagyos pillanatokat hoztam a tiszalöki Kis-Tisza-holtágról, mert ami most a jégen látható, az több mint egyszerű tél. Első ránézésre csendes, de a felszín már elárulja, hogy valami zajlik odalent. A jégmezőt nagyméretű repedések és rianások szabdalják, mintha valaki finom kézzel rajzolt volna bele erezeteket. Minden egyes repedés a jégben felgyülemlett feszültség nyoma. A hőmérséklet változása, a szél és a hullámzás együtt dolgozik, lassan, de megállíthatatlanul. Ahogy közelebb nézel, furcsa formák bukkannak elő. Bagolyra emlékeztető szemek, kagylók és nehezen beazonosítható alakzatok néznek vissza a befagyott vízből. Vannak köztük olyan formák, amelyek azonnal megállítják a tekintetet: ezek a tavi csillagok, ismertebb nevükön jégpókok. Akkor jelennek meg, amikor a fagyott vízfelszínt vékony hóréteg fedi. Ebben az állapotban a jég szerkezetében függőleges pórusok nyílnak, melyek közül némelyik feláramlási ponttá alakul. Az alsóbb rétegek enyhébb hőmérsékletű vize a kapillárishatás révén lassan felfelé szivárog. A hó pórusait elérve latyak keletkezik, amely sugarasan terül szét a felszínen. Ez a mozgás rajzolja meg a csillagszerű ágakat, miközben a kiáramló víz folyamatosan hűl. Ahogy a hőmérséklet csökken, az elágazások terjedése lelassul, majd megáll. A jég felszínén közben szebbnél szebb, lékeléskor kivált jégdarabok hevernek, mintha valaki gondosan kiállította volna őket. Ezekből pontosan megállapítható a jég vastagsága, mégis akad köztük néhány, amely már nem mérésre szolgál: nagy eséllyel a jégkorongosok állították fel őket kapunak, hogy a fagyott vízen a játék is nyomot hagyjon.
Hozzászólások